Mottó: „Betlehem, Betlehem, a te határidba’, Érkezett Mária rongyos istállóba, Ott ülvén, mindegyre, elhagyott gerlice, Elkészíté magát a boldog szülésre.”
Az elmúlt év Karácsonyán megszületett a második kislányom, Pannácska, akit a hipnoszülés nevű módszer segítségével hoztam a világra. (Vagy legalábbis részben, amennyire a körülmények megengedték, de erről később.) Csodálatos kegyelemnek tartom, hogy a Szűz Anyával szimbolikus értelemben vett „egyidőben”, és majdnem egyforma módon – boldogan, fájdalom nélkül szülhettem. Ennek a tapasztalatát szeretném mindenkivel megosztani ebben a jegyzetemben.
Az első kislányomat, Eszterkét két évvel korábban, meglehetősen tudatlanul, fájdalmasan és a kórházi rutinnak kiszolgáltatottan szültem. A szülést mesterséges burokrepesztéssel indították, miután egy héttel túlhordtam a babámat. A burokrepesztést hosszan tartó, hét órás vajúdás követte, amelyet étlen-szomjan, a kórházi szülőágyhoz kötve töltöttem, a karomban oxitocin-infúzióval, görcsösen. Nem viccelek, ha azt mondom, hogy a halálhoz hasonló állapotot éltem át, egy idő után azt érezve, hogy nem bírom tovább a fájásokat, amelyek elborítottak. Aztán, amikor erőim végére értem, felszólítottak, hogy nyomjam ki a gyermekemet. „Kakáljon!” – kiáltott az orvosom, akinek ez a megmosolyogtató, ám az adott helyzetben mégiscsak jó tanácsa segített valamelyest, ennek ellenére azonban még egy újabb félórás kínlódás következett. Miután a kitolást holtfáradtan végigcsináltam, a kibújó picit legnagyobb meglepetésemre elkapták és elvitték; nekem pedig összevarrták a gátamat, amelyet „természetesen” felvágtak, ahogyan szokás. A szülést követő kétórás megfigyelés első órájában az egész testem reszketett-remegett a kimerültségtől, ez valamiféle akaratlan izomrángás volt. Előfordul ilyesmi! – nyugtattak meg. A gátsebtől egész éjszaka nem aludtam semmit, másnap hajnalban pedig kocsikában betolták hozzám a kislányomat, hogy most már lássam el én, holott alig bírtam felkelni az ágyból. A vécére menés nagyon kellemetlen volt, és napokig képtelen voltam szisszenés nélkül ülni a varratok miatt, amit pár nap után végre eltávolítottak. Nagyjából így végződött az első szülésem története. Ha valaki megkérdezte volna tőlem akkortájt, hogy milyen a szülés, és mit gondolok róla, akkor azt mondtam volna, hogy a szülés fájdalmas dolog, valóságos kínszenvedés.
Eszterke másfél éves volt, amikor újra teherbe estem. Egy-két hónappal azelőtt olvastam egy cikket a neten, amelyet egy budapesti édesanya írt arról, hogy milyen negatív élmény volt számára az első szülés, ezért elhatározta, hogy a második másképpen lesz. Kereste a lehetőségeket, és rátalált a hipnoszülés módszerére. A második szülése csodálatosan könnyű volt, egy örömteli emlék, amely annyira felvillanyozta őt, hogy elhatározta, azzal fog a jövőben foglalkozni, hogy a megszerzett tudását tanfolyamokon más kismamáknak is átadja. Amikor megtudtam, hogy újra állapotos vagyok, eszembe jutott a cikk, és felkerestem azt a honlapot (itt), amelyen a tanfolyamokat hirdették, de láttam, hogy csak Budapesten tartják őket. Mivel én távol élek a fővárostól, nagyon megörültem, hogy a módszerről magyar nyelven könyv is megjelent, amit rövid úton megvásároltam. A könyv szerzője Marie F. Mongan, a címe pedig Szülés, ahol én irányítok (Sanoma Kiadó, Budapest, 2013).
Amikor elolvastam a könyvet, teljes mértékben egyetértettem a benne leírtakkal, olyan kézenfekvőnek és meggyőzőnek tűnt minden, és megértettem, hogy milyen hibákat követtem el az első szülésem alkalmával. Én is elhatároztam, hogy másképpen szeretném a második szülésemet átélni, ami nemcsak nekem, hanem a kisbabámnak is jó lesz majd, és hogy mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy ez így legyen.
Marie F. Mongan az Egyesült Államokban élő négy gyermekes édesanya, tanár és hipnoterapeuta, aki dr. Grantly Dick-Read kutatásai és saját szülési, valamint hipnoterápiás tapasztalatai alapján dolgozta ki módszerét. Ezt nevezik hipnoszülésnek vagy Mongan-módszernek.
Dr. Grantly Dick-Read a XX. század első felében élő, londoni szülés-nőgyógyász volt, aki abban az időben kezdett el praktizálni, amikor a szülés átkerült az otthonokból a kórházakba. Ez abban az időben történt, amikor az angol polgári társadalom asszonyai a kloroformtól kábultan, teljes érzéketlenségben, leszíjazva várták, hogy fogókkal kiszedjék belőlük gyermekeiket, előtte azonban szívesen jajgattak, sikítottak, ájuldoztak a kórtermekben és a szülőszobákon, hogy aztán legyen miért beadni a jól megérdemelt fájdalomcsillapító adagokat. Dr. Grantly Dick-Readet azonban egy alkalommal London egyik nyomornegyedébe hívták, hogy levezessen egy váratlanul megindult szülést. Az asszony, akihez megérkezett, visszautasította a fájdalomcsillapítót, majd a szülés végén, amikor az orvos megkérdezte, miért nem fogadta el a segítséget, a nő így felelt: „Nem fájt. Mér’, kellett vóna fájjon, doktor úr?” Ez az eset gondolkodóba ejtette Dick-Readet, aki ettől kezdve életét a téma kutatásának szentelte. Az első világháborúban, katonaorvosként is megfigyelt egyszerű parasztasszonyokat, akik látszólag különösebb megerőltetés nélkül szültek a lövészárkok árnyékában, ugyanúgy, ahogy azt egyszer már a londoni nyomornegyedben tapasztalta. 1933-ban megjelentette művét, a Természetes gyermekszülést, amelyben leírta, hogy a félelem érzése feszültséget kelt a szervezetben, amely fájdalom formájában jelenik meg a szülő nő testében. A kórházban vajúdó polgárasszonyok féltek a szüléstől, míg a nyomornegyed munkásnői és a falusi parasztasszonyok nem, ezért szülési tapasztalataik merőben eltérőek voltak egymástól. Dr. Grantly Dick-Read fontos megfigyelést tett: azt, hogyha nincsen jelen a félelem érzése, akkor nincsen fájdalom sem a szülés alatt. Bár megnevezni még nem tudta, de leírta, hogy a testnek létezik egy természetes görcsoldója, ami a szülés során működésbe léptethető. A szülész-nőgyógyász itt valójában a később endorfinnak elnevezett boldogsághormon pontos leírását adta. Ha a szülés során a vajúdó nő nem képes legyőzni a félelem érzését, az állandósult stressz hatására a méh izmai blokkolódnak, ezáltal a méhösszehúzódások elhúzódnak, fájdalmassá válnak. (Ez történt az én esetemben is.) Ám ha a szülő nő ellazult állapotban van, beindul a természetes endorfintermelés, így a méh izomzata gyorsan és fájdalommentesen dolgozik.
Marie F. Mongan könyvében leírja, hogy félelmeink eredete sokféle lehet. Kislánykorunktól kezdve mindannyian számtalan, az esetek többségében negatív szüléstörténetet hallgattunk végig a saját születésünktől kezdve a rokonok, barátok, szomszédok és munkatársak megannyi sztoriján át. Ezek általában kínlódásokról, szenvedésekről vagy orvosi műhibákról szólnak, amelyek akár a magzat, akár az anya tartós megbetegedésével vagy halálával végződtek. Ki ne félne ezeket hallva? Máskor a kismamát kapcsolati bizonytalanságai vagy életkörülményeinek nehézségei töltik el félelemmel. Ezek közül rám elsősorban a saját születésem negatív története, valamint a családomban végighallgatott egyéb fájdalmas esetek hatottak, egy kivételével. Az idősebbik nővérem, aki egy gyermeket szült, mindig is azt mondta, hogy a szülés számára csodálatos élmény volt. Elmesélte, hogyan használta a légzés erejét a vajúdás során, és hogyan imádkozott mindaddig, amíg a kislánya a világra nem jött. Számára a légzés és az imádság volt az a stresszoldó eszköz, amivel fájdalommentesen szülhetett, de hallottam már autogén tréninggel (relaxációs technika) vajúdó kismama beszámolóját is arról, hogy könnyű szülése volt. Ezek a példák reményt adtak arra, hogyha másoknak sikerült, akkor talán nekem is sikerülni fog.
A Mongan-módszer vagy a hipnoszülés is hasonló ezekhez, négy alaptechnikát használ. Az első a légzés, a második a relaxáció, a harmadik a vizualizáció, a negyedik pedig az elmélyülés technikája. Háromféle különböző légzéstechnikát javasol, egyet a méhösszehúzódások idejére, egyet az összehúzódások közötti szünetek idejére és egyet a kitolási szakasz idejére. Nem ismertetem ezeket a technikákat, mert a könyvből vagy a tanfolyamokon bárki megtanulhatja, elegendő annyit mondanom, hogy egyáltalán nem bonyolultak, nagyon egyszerűen elsajátíthatók. Egyetlen feltétel, hogy a várandósság alatt minden nap gyakorolni kell őket, és ugyanez a helyzet a relaxációs és a vizualizációs feladatokkal is. Nálam annyi volt a különbség, hogy nem azokat a relaxációs gyakorlatokat végeztem, amelyeket a könyv ajánlott, hanem a jógából megismerteket, mert azokat már korábban is végeztem (pl. a sítalí karanát vagy a 61 pontos jóga nidrát).
Egyeseket talán megijeszt a hipnoszülés kifejezés, azért mondom, mert elsőre nekem is kissé ijesztően hangzott. Hipnózis a szülés alatt? Valamilyen öntudatlan, kába állapotban szüljek? Na, ne. De aztán a könyv olvasása közben rájöttem, hogy a valóságban egyáltalán nem erről van szó. Az önhipnózis egy olyan technika, amely segít megnyugtatni téged, hogy ne félj vagy aggódj a szülésed alatt, hanem érezd jól magad a bőrödben. Éld át a szülést úgy, mint természetes és örömteli eseményt, amelynek a vége az, hogy találkozhatsz végre várva-várt gyermekeddel! Miután elkezdesz a légzésedre összpontosítani, az érzelmeid és a gondolataid lecsillapodnak, majd a relaxációs és vizualizációs gyakorlatok által beindul az endorfintermelődés, vagyis a szervezet fájdalomcsillapítója, melynek hatásáról kimutatták, hogy kétszázszorta (!) erősebb a morfiumnál. Így minek is lenne szükség gázra vagy epidurális érzéstelenítésre?
A módszer ismertetése után szeretnék rátérni a saját, második szülésem leírására. Tehát minden nap elvégeztem a fent említett technikákat, ami számomra kb. egy órát vett igénybe. Szerintem ez nem sok egy boldog szülésélményért. Ezután következett a nehezebb feladat, hogy az orvosomat is rávegyem arra, hogy támogasson engem a szándékomban, hipnoszüléssel szeretnék szülni. Ő, akit egyébként kiváló szakembernek tartok, biztosított arról, hogy tudja, miről van szó, és felőle mehet a dolog. A szülőszobán azonban rájöttem, hogy nem tudja, inkább csak valamiféle félinformációk birtokában mondta rá az áment a kérésemre. Mindenesetre, amikor karácsony első napján este, otthon megindultak a méhösszehúzódásaim, ezt még nem tudhattam. Mivel az összehúzódások, vagy csúnya szóval a fájások még rendszertelenek voltak, a férjem és a kislányom lefeküdtek aludni. Én is befeküdtem az ágyamba, és elkezdtem gyakorolni a légzőtechnikákat és a relaxációt. Nem mondom, hogy az összehúzódások teljesen fájdalommentesek voltak, de egy könnyen elviselhető, kibírható szinten maradtak. Éreztem, hogy a méhem izmai nagy munkában, lelkesen dolgoznak, nyugodt voltam és örültem, amikor láttam, hogy rendszeresekké válnak, körülbelül hat percenként érkeztek éjfél és egy óra között. Ezután szóltam a férjemnek, hogy indulnunk kell, és felhívtam az orvosomat, hogy megyünk a kórházba.
A történethez az is hozzátartozik, hogy a baba egy héttel korábban érkezett, és édesanyám nem volt még velünk, aki vigyázhatott volna két éves kislányunkra, Eszterkére. Így felkeltettük őt is, szegénykémet, és vittük magunkkal. Szerencsére a kezdeti sírdogálás után hamar összeszedte magát, és ügyesen eljött velünk egészen a szülőszobáig. A hipnoszülés azt vallja, hogy a szülő anya mellett legyen jelen a szülés során egy szeretett személy – a férj, az élettárs vagy annak hiányában a leendő nagymama vagy egy barátnő -, mert ez biztonságot nyújt a kismamának. A párommal erre is készültünk, de a sors közbeszólt, így én egyedül mentem be a szülőszobára, mivel a férjemnek vigyáznia kellett a kislányunkra.
A kórház megválasztása nem jelentett nehézséget, mivel nem volt nagy a választék. Egy kelet-magyarországi kisváros egyetlen szülészete van közel a lakóhelyünkhöz. Az ügyeletes szülésznő kedvesen fogadott annak ellenére, hogy karácsonykor hajnalban álmából kelt fel. Hamarosan az orvosom is megérkezett, ő is hasonlóan álmos és fáradt képpel. Nem volt rajtam kívül senki a szülőszobán, elég nagy volt a nyugalom, ami segített abban, hogy tovább folytassam a koncentrálást a légzésre és a relaxációra. Az orvos és a szülésznő megállapították, hogy szépen kitágult már a méhszáj, és hamarosan elkezdődik a kitolás. Ekkor azonban már nem engedték meg, hogy a magam tempójában szüljek tovább, hanem átváltottak a saját, jól megszokott évtizedes rutinjukra. Oxitocin-infúziót kötöttek be és burkot repesztettek, mindezt a baba érdekében – mondták. Elgondolkodtam ezen a dolgon, és úgy vélem, hogy nem voltak velem teljesen őszinték. Talán saját magukkal szemben sem. Mert az oxitocin véleményük szerint gyorsítja a szülést, de én nem akartam gyorsabban szülni, ők akartak gyorsabban hazamenni és aludni. Ugyanígy, ha a burok az általuk meghatározott időpontban, ellenőrzött körülmények között folyik ki, akkor nincs tócsa a szülőágyon, a padlón és a ruhájukon, minden tiszta és steril marad. Emberileg megértem őket, csak akkor ne mondják, hogy minden a babáért van.
Amikor tehát elérkeztem a tulajdonképpeni szüléshez, újra „kakálnom” kellett, vagyis rákényszerültem arra, hogy erőlködve nyomjam ki gyermekemet, az első szülésemhez képest azonban mindez öt percig tartott. Nem volt szükség gátmetszésre, ami hatalmas segítséget jelentett számomra később a gyors felépülésben. Ezt is a hipnoszülés módszerének köszönhetem: a gát feszessége ugyanis ugyanúgy a kismamában lévő feszültségtől függ, és ugyanaz jellemző rá, mint amit korábban a méh izmaival kapcsolatban már említettem, ha nincs stressz, a gát is laza marad. A gátat a Kegel-gyakorlatoknak is nevezett gátizomtornával edzettem, ez napi pár percet vett igénybe egyébként. Gátseb nélkül nyugodtan, kényelmesen tudtam a későbbiekben aludni és pihenni, nem volt fájdalmas a vizeletürítés és a varratszedés, és a szoptatásnál sem kellett minden másodpercben sziszegnem a kellemetlen érzés miatt.
A szülés után a kicsi Pannát ugyanúgy elvitték tőlem, ahogyan Eszterkét is, de erre fel voltam készülve, mert már előzetesen megmondták, hogy az osztályvezető gyermekorvos tiltja a dolgot. Kérdésemre, hogy miért, azt válaszolták, hogy a gyermekorvost beperelhetik, ha a szülőszobán lévő újszülöttel bármi baj történik. Miért történne vele baj? És miért perelném be? Vagy ha nem a szülő, akkor ki? Miért egy orvos félelmén múlnak ezek a meghatározó dolgok? Miért nem a baba és a mama érdeke az előbbrevaló? Ezzel a blogjegyzettel többek között arra is fel akarom hívni a figyelmet, hogy Magyarországnak még nagyon sok kórházában sürgős változtatásokra van szükség annak érdekében, hogy a szülések és a születések minél természetesebben és testileg-lelkileg egészségesebben menjenek végbe! Nagyon jó, hogy Budapesten és a megyeszékhelyeken már lehetőség van a gyöngéd szülésre-születésre, de ezt mindenhol általánossá kellene tenni!
Összességében azonban még akkor is ajánlom a kismamáknak a hipnoszülés módszerét, ha nincsen olyan kórház, ahol teljes egészében támogatnák őket az elhatározásukban, mert ha mást nem, a vajúdást mindenképpen megkönnyíti, és a konkrét értelemben vett szülést és a felépülést meggyorsítja.
A bejegyzés kezdetén a mottóban egy magyar népdalból idéztem. A népdal szövege szerint Szűz Mária is felkészítette magát a boldog szülésre. Nekünk is ezt kell tennünk: felkészülnünk. A kilenc hónap alatt a mozgás, a helyes táplálkozás, a légző- és relaxációs gyakorlatok segítségével minden nő számára lehetővé válik, hogy természetes módon, örömmel és megerőltető fáradtság nélkül szüljön – boldogan. És tudjuk, hogyha boldog a mama, akkor boldog a vele együtt kialakuló új élet, a baba is.
Szülés fájdalom nélkül, avagy a hipnoszülésről
2015 február 8. | Szerző: Vörös Marianna
Mottó:
„Betlehem, Betlehem, a te határidba’,
Érkezett Mária rongyos istállóba,
Ott ülvén, mindegyre, elhagyott gerlice,
Elkészíté magát a boldog szülésre.”
Az elmúlt év Karácsonyán megszületett a második kislányom, Pannácska, akit a hipnoszülés nevű módszer segítségével hoztam a világra. (Vagy legalábbis részben, amennyire a körülmények megengedték, de erről később.) Csodálatos kegyelemnek tartom, hogy a Szűz Anyával szimbolikus értelemben vett „egyidőben”, és majdnem egyforma módon – boldogan, fájdalom nélkül szülhettem. Ennek a tapasztalatát szeretném mindenkivel megosztani ebben a jegyzetemben.
Az első kislányomat, Eszterkét két évvel korábban, meglehetősen tudatlanul, fájdalmasan és a kórházi rutinnak kiszolgáltatottan szültem. A szülést mesterséges burokrepesztéssel indították, miután egy héttel túlhordtam a babámat. A burokrepesztést hosszan tartó, hét órás vajúdás követte, amelyet étlen-szomjan, a kórházi szülőágyhoz kötve töltöttem, a karomban oxitocin-infúzióval, görcsösen. Nem viccelek, ha azt mondom, hogy a halálhoz hasonló állapotot éltem át, egy idő után azt érezve, hogy nem bírom tovább a fájásokat, amelyek elborítottak. Aztán, amikor erőim végére értem, felszólítottak, hogy nyomjam ki a gyermekemet. „Kakáljon!” – kiáltott az orvosom, akinek ez a megmosolyogtató, ám az adott helyzetben mégiscsak jó tanácsa segített valamelyest, ennek ellenére azonban még egy újabb félórás kínlódás következett. Miután a kitolást holtfáradtan végigcsináltam, a kibújó picit legnagyobb meglepetésemre elkapták és elvitték; nekem pedig összevarrták a gátamat, amelyet „természetesen” felvágtak, ahogyan szokás. A szülést követő kétórás megfigyelés első órájában az egész testem reszketett-remegett a kimerültségtől, ez valamiféle akaratlan izomrángás volt. Előfordul ilyesmi! – nyugtattak meg. A gátsebtől egész éjszaka nem aludtam semmit, másnap hajnalban pedig kocsikában betolták hozzám a kislányomat, hogy most már lássam el én, holott alig bírtam felkelni az ágyból. A vécére menés nagyon kellemetlen volt, és napokig képtelen voltam szisszenés nélkül ülni a varratok miatt, amit pár nap után végre eltávolítottak. Nagyjából így végződött az első szülésem története. Ha valaki megkérdezte volna tőlem akkortájt, hogy milyen a szülés, és mit gondolok róla, akkor azt mondtam volna, hogy a szülés fájdalmas dolog, valóságos kínszenvedés.
Eszterke másfél éves volt, amikor újra teherbe estem. Egy-két hónappal azelőtt olvastam egy cikket a neten, amelyet egy budapesti édesanya írt arról, hogy milyen negatív élmény volt számára az első szülés, ezért elhatározta, hogy a második másképpen lesz. Kereste a lehetőségeket, és rátalált a hipnoszülés módszerére. A második szülése csodálatosan könnyű volt, egy örömteli emlék, amely annyira felvillanyozta őt, hogy elhatározta, azzal fog a jövőben foglalkozni, hogy a megszerzett tudását tanfolyamokon más kismamáknak is átadja. Amikor megtudtam, hogy újra állapotos vagyok, eszembe jutott a cikk, és felkerestem azt a honlapot (itt), amelyen a tanfolyamokat hirdették, de láttam, hogy csak Budapesten tartják őket. Mivel én távol élek a fővárostól, nagyon megörültem, hogy a módszerről magyar nyelven könyv is megjelent, amit rövid úton megvásároltam. A könyv szerzője Marie F. Mongan, a címe pedig Szülés, ahol én irányítok (Sanoma Kiadó, Budapest, 2013).
Amikor elolvastam a könyvet, teljes mértékben egyetértettem a benne leírtakkal, olyan kézenfekvőnek és meggyőzőnek tűnt minden, és megértettem, hogy milyen hibákat követtem el az első szülésem alkalmával. Én is elhatároztam, hogy másképpen szeretném a második szülésemet átélni, ami nemcsak nekem, hanem a kisbabámnak is jó lesz majd, és hogy mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy ez így legyen.
Marie F. Mongan az Egyesült Államokban élő négy gyermekes édesanya, tanár és hipnoterapeuta, aki dr. Grantly Dick-Read kutatásai és saját szülési, valamint hipnoterápiás tapasztalatai alapján dolgozta ki módszerét. Ezt nevezik hipnoszülésnek vagy Mongan-módszernek.
Dr. Grantly Dick-Read a XX. század első felében élő, londoni szülés-nőgyógyász volt, aki abban az időben kezdett el praktizálni, amikor a szülés átkerült az otthonokból a kórházakba. Ez abban az időben történt, amikor az angol polgári társadalom asszonyai a kloroformtól kábultan, teljes érzéketlenségben, leszíjazva várták, hogy fogókkal kiszedjék belőlük gyermekeiket, előtte azonban szívesen jajgattak, sikítottak, ájuldoztak a kórtermekben és a szülőszobákon, hogy aztán legyen miért beadni a jól megérdemelt fájdalomcsillapító adagokat. Dr. Grantly Dick-Readet azonban egy alkalommal London egyik nyomornegyedébe hívták, hogy levezessen egy váratlanul megindult szülést. Az asszony, akihez megérkezett, visszautasította a fájdalomcsillapítót, majd a szülés végén, amikor az orvos megkérdezte, miért nem fogadta el a segítséget, a nő így felelt: „Nem fájt. Mér’, kellett vóna fájjon, doktor úr?” Ez az eset gondolkodóba ejtette Dick-Readet, aki ettől kezdve életét a téma kutatásának szentelte. Az első világháborúban, katonaorvosként is megfigyelt egyszerű parasztasszonyokat, akik látszólag különösebb megerőltetés nélkül szültek a lövészárkok árnyékában, ugyanúgy, ahogy azt egyszer már a londoni nyomornegyedben tapasztalta. 1933-ban megjelentette művét, a Természetes gyermekszülést, amelyben leírta, hogy a félelem érzése feszültséget kelt a szervezetben, amely fájdalom formájában jelenik meg a szülő nő testében. A kórházban vajúdó polgárasszonyok féltek a szüléstől, míg a nyomornegyed munkásnői és a falusi parasztasszonyok nem, ezért szülési tapasztalataik merőben eltérőek voltak egymástól. Dr. Grantly Dick-Read fontos megfigyelést tett: azt, hogyha nincsen jelen a félelem érzése, akkor nincsen fájdalom sem a szülés alatt. Bár megnevezni még nem tudta, de leírta, hogy a testnek létezik egy természetes görcsoldója, ami a szülés során működésbe léptethető. A szülész-nőgyógyász itt valójában a később endorfinnak elnevezett boldogsághormon pontos leírását adta. Ha a szülés során a vajúdó nő nem képes legyőzni a félelem érzését, az állandósult stressz hatására a méh izmai blokkolódnak, ezáltal a méhösszehúzódások elhúzódnak, fájdalmassá válnak. (Ez történt az én esetemben is.) Ám ha a szülő nő ellazult állapotban van, beindul a természetes endorfintermelés, így a méh izomzata gyorsan és fájdalommentesen dolgozik.
Marie F. Mongan könyvében leírja, hogy félelmeink eredete sokféle lehet. Kislánykorunktól kezdve mindannyian számtalan, az esetek többségében negatív szüléstörténetet hallgattunk végig a saját születésünktől kezdve a rokonok, barátok, szomszédok és munkatársak megannyi sztoriján át. Ezek általában kínlódásokról, szenvedésekről vagy orvosi műhibákról szólnak, amelyek akár a magzat, akár az anya tartós megbetegedésével vagy halálával végződtek. Ki ne félne ezeket hallva? Máskor a kismamát kapcsolati bizonytalanságai vagy életkörülményeinek nehézségei töltik el félelemmel. Ezek közül rám elsősorban a saját születésem negatív története, valamint a családomban végighallgatott egyéb fájdalmas esetek hatottak, egy kivételével. Az idősebbik nővérem, aki egy gyermeket szült, mindig is azt mondta, hogy a szülés számára csodálatos élmény volt. Elmesélte, hogyan használta a légzés erejét a vajúdás során, és hogyan imádkozott mindaddig, amíg a kislánya a világra nem jött. Számára a légzés és az imádság volt az a stresszoldó eszköz, amivel fájdalommentesen szülhetett, de hallottam már autogén tréninggel (relaxációs technika) vajúdó kismama beszámolóját is arról, hogy könnyű szülése volt. Ezek a példák reményt adtak arra, hogyha másoknak sikerült, akkor talán nekem is sikerülni fog.
A Mongan-módszer vagy a hipnoszülés is hasonló ezekhez, négy alaptechnikát használ. Az első a légzés, a második a relaxáció, a harmadik a vizualizáció, a negyedik pedig az elmélyülés technikája. Háromféle különböző légzéstechnikát javasol, egyet a méhösszehúzódások idejére, egyet az összehúzódások közötti szünetek idejére és egyet a kitolási szakasz idejére. Nem ismertetem ezeket a technikákat, mert a könyvből vagy a tanfolyamokon bárki megtanulhatja, elegendő annyit mondanom, hogy egyáltalán nem bonyolultak, nagyon egyszerűen elsajátíthatók. Egyetlen feltétel, hogy a várandósság alatt minden nap gyakorolni kell őket, és ugyanez a helyzet a relaxációs és a vizualizációs feladatokkal is. Nálam annyi volt a különbség, hogy nem azokat a relaxációs gyakorlatokat végeztem, amelyeket a könyv ajánlott, hanem a jógából megismerteket, mert azokat már korábban is végeztem (pl. a sítalí karanát vagy a 61 pontos jóga nidrát).
Egyeseket talán megijeszt a hipnoszülés kifejezés, azért mondom, mert elsőre nekem is kissé ijesztően hangzott. Hipnózis a szülés alatt? Valamilyen öntudatlan, kába állapotban szüljek? Na, ne. De aztán a könyv olvasása közben rájöttem, hogy a valóságban egyáltalán nem erről van szó. Az önhipnózis egy olyan technika, amely segít megnyugtatni téged, hogy ne félj vagy aggódj a szülésed alatt, hanem érezd jól magad a bőrödben. Éld át a szülést úgy, mint természetes és örömteli eseményt, amelynek a vége az, hogy találkozhatsz végre várva-várt gyermekeddel! Miután elkezdesz a légzésedre összpontosítani, az érzelmeid és a gondolataid lecsillapodnak, majd a relaxációs és vizualizációs gyakorlatok által beindul az endorfintermelődés, vagyis a szervezet fájdalomcsillapítója, melynek hatásáról kimutatták, hogy kétszázszorta (!) erősebb a morfiumnál. Így minek is lenne szükség gázra vagy epidurális érzéstelenítésre?
A módszer ismertetése után szeretnék rátérni a saját, második szülésem leírására. Tehát minden nap elvégeztem a fent említett technikákat, ami számomra kb. egy órát vett igénybe. Szerintem ez nem sok egy boldog szülésélményért. Ezután következett a nehezebb feladat, hogy az orvosomat is rávegyem arra, hogy támogasson engem a szándékomban, hipnoszüléssel szeretnék szülni. Ő, akit egyébként kiváló szakembernek tartok, biztosított arról, hogy tudja, miről van szó, és felőle mehet a dolog. A szülőszobán azonban rájöttem, hogy nem tudja, inkább csak valamiféle félinformációk birtokában mondta rá az áment a kérésemre. Mindenesetre, amikor karácsony első napján este, otthon megindultak a méhösszehúzódásaim, ezt még nem tudhattam. Mivel az összehúzódások, vagy csúnya szóval a fájások még rendszertelenek voltak, a férjem és a kislányom lefeküdtek aludni. Én is befeküdtem az ágyamba, és elkezdtem gyakorolni a légzőtechnikákat és a relaxációt. Nem mondom, hogy az összehúzódások teljesen fájdalommentesek voltak, de egy könnyen elviselhető, kibírható szinten maradtak. Éreztem, hogy a méhem izmai nagy munkában, lelkesen dolgoznak, nyugodt voltam és örültem, amikor láttam, hogy rendszeresekké válnak, körülbelül hat percenként érkeztek éjfél és egy óra között. Ezután szóltam a férjemnek, hogy indulnunk kell, és felhívtam az orvosomat, hogy megyünk a kórházba.
A történethez az is hozzátartozik, hogy a baba egy héttel korábban érkezett, és édesanyám nem volt még velünk, aki vigyázhatott volna két éves kislányunkra, Eszterkére. Így felkeltettük őt is, szegénykémet, és vittük magunkkal. Szerencsére a kezdeti sírdogálás után hamar összeszedte magát, és ügyesen eljött velünk egészen a szülőszobáig. A hipnoszülés azt vallja, hogy a szülő anya mellett legyen jelen a szülés során egy szeretett személy – a férj, az élettárs vagy annak hiányában a leendő nagymama vagy egy barátnő -, mert ez biztonságot nyújt a kismamának. A párommal erre is készültünk, de a sors közbeszólt, így én egyedül mentem be a szülőszobára, mivel a férjemnek vigyáznia kellett a kislányunkra.
A kórház megválasztása nem jelentett nehézséget, mivel nem volt nagy a választék. Egy kelet-magyarországi kisváros egyetlen szülészete van közel a lakóhelyünkhöz. Az ügyeletes szülésznő kedvesen fogadott annak ellenére, hogy karácsonykor hajnalban álmából kelt fel. Hamarosan az orvosom is megérkezett, ő is hasonlóan álmos és fáradt képpel. Nem volt rajtam kívül senki a szülőszobán, elég nagy volt a nyugalom, ami segített abban, hogy tovább folytassam a koncentrálást a légzésre és a relaxációra. Az orvos és a szülésznő megállapították, hogy szépen kitágult már a méhszáj, és hamarosan elkezdődik a kitolás. Ekkor azonban már nem engedték meg, hogy a magam tempójában szüljek tovább, hanem átváltottak a saját, jól megszokott évtizedes rutinjukra. Oxitocin-infúziót kötöttek be és burkot repesztettek, mindezt a baba érdekében – mondták. Elgondolkodtam ezen a dolgon, és úgy vélem, hogy nem voltak velem teljesen őszinték. Talán saját magukkal szemben sem. Mert az oxitocin véleményük szerint gyorsítja a szülést, de én nem akartam gyorsabban szülni, ők akartak gyorsabban hazamenni és aludni. Ugyanígy, ha a burok az általuk meghatározott időpontban, ellenőrzött körülmények között folyik ki, akkor nincs tócsa a szülőágyon, a padlón és a ruhájukon, minden tiszta és steril marad. Emberileg megértem őket, csak akkor ne mondják, hogy minden a babáért van.
Amikor tehát elérkeztem a tulajdonképpeni szüléshez, újra „kakálnom” kellett, vagyis rákényszerültem arra, hogy erőlködve nyomjam ki gyermekemet, az első szülésemhez képest azonban mindez öt percig tartott. Nem volt szükség gátmetszésre, ami hatalmas segítséget jelentett számomra később a gyors felépülésben. Ezt is a hipnoszülés módszerének köszönhetem: a gát feszessége ugyanis ugyanúgy a kismamában lévő feszültségtől függ, és ugyanaz jellemző rá, mint amit korábban a méh izmaival kapcsolatban már említettem, ha nincs stressz, a gát is laza marad. A gátat a Kegel-gyakorlatoknak is nevezett gátizomtornával edzettem, ez napi pár percet vett igénybe egyébként. Gátseb nélkül nyugodtan, kényelmesen tudtam a későbbiekben aludni és pihenni, nem volt fájdalmas a vizeletürítés és a varratszedés, és a szoptatásnál sem kellett minden másodpercben sziszegnem a kellemetlen érzés miatt.
A szülés után a kicsi Pannát ugyanúgy elvitték tőlem, ahogyan Eszterkét is, de erre fel voltam készülve, mert már előzetesen megmondták, hogy az osztályvezető gyermekorvos tiltja a dolgot. Kérdésemre, hogy miért, azt válaszolták, hogy a gyermekorvost beperelhetik, ha a szülőszobán lévő újszülöttel bármi baj történik. Miért történne vele baj? És miért perelném be? Vagy ha nem a szülő, akkor ki? Miért egy orvos félelmén múlnak ezek a meghatározó dolgok? Miért nem a baba és a mama érdeke az előbbrevaló? Ezzel a blogjegyzettel többek között arra is fel akarom hívni a figyelmet, hogy Magyarországnak még nagyon sok kórházában sürgős változtatásokra van szükség annak érdekében, hogy a szülések és a születések minél természetesebben és testileg-lelkileg egészségesebben menjenek végbe! Nagyon jó, hogy Budapesten és a megyeszékhelyeken már lehetőség van a gyöngéd szülésre-születésre, de ezt mindenhol általánossá kellene tenni!
Összességében azonban még akkor is ajánlom a kismamáknak a hipnoszülés módszerét, ha nincsen olyan kórház, ahol teljes egészében támogatnák őket az elhatározásukban, mert ha mást nem, a vajúdást mindenképpen megkönnyíti, és a konkrét értelemben vett szülést és a felépülést meggyorsítja.
A bejegyzés kezdetén a mottóban egy magyar népdalból idéztem. A népdal szövege szerint Szűz Mária is felkészítette magát a boldog szülésre. Nekünk is ezt kell tennünk: felkészülnünk. A kilenc hónap alatt a mozgás, a helyes táplálkozás, a légző- és relaxációs gyakorlatok segítségével minden nő számára lehetővé válik, hogy természetes módon, örömmel és megerőltető fáradtság nélkül szüljön – boldogan. És tudjuk, hogyha boldog a mama, akkor boldog a vele együtt kialakuló új élet, a baba is.
Fotó: Anne Geddes.